Lőkösháza - Vásárhelyi -Breda kastély

                   

 

 

                                         Első rész

                         Imakönyv a padláson...

 

  Egy lerombolt kastély, egy gyermektelen házasság s egy pap, akinek a "miért"

 

                              kísértetével kell szembenéznie...

 

 

   {gróf BREDA Vikorné imakönyvecskéje; "Officium Rakoczianum"-első kiadás (1693)}

 

 

 

(...) " Hogy mi a bűn, azt csak az Isten tudja, Ő látja a szíveket, Ő tudja, hogy ki mit milyen lélekkel tett.

 

A hiba valahol más. Hogy lerombolunk valamit, elpusztítunk valamit, rossz  útra térítünk valamit, amit emberi erővel nem lehet helyrehozni. - Tudja, naponta hallgatom az emberek gyónásait, a szürke hétköznapi bűnöket, néha nagyobbakat is de ezek a bűnök mind olyanok, amiket, ha összeszedik magukat, helyre tudnak hozni...

 

Amit az ember elront, helyre is tudja hozni a legtöbbször. a házasságot helyre lehet hozni, születhetnek még újabb gyerekek, akik megvalósítják Isten tervét, a jó elsímítja a rosszat... De mi van akkor, ha egy egész világot rombolunk le, hogy nyomai se maradnak?

 

- A világot lerombolni? Úgy érti atyám, hogy egy atomháborúban? - Nem. Inkább arra gondolok, hogy egy bizonyos világot rombolunk le...Tudja, ez a falu egykor más volt. Valamikor  itt kezdtem a szolgálat.Siet? Ha van egy kis ideje, szívesen elmesélném.

 

... - Én ahhoz a generációhoz tartozom, aki még az "ántivilágban" kapta meg a       hivatását. Amikor Magyarország a "trianoni sokkal" nézett szembe,amikor a menekültek elárasztották az országot, én már Rómában voltam. Itthon a bethleni konszolidáció zajlott, én meg a világot jártam; akkoriban sokat adtak arra, hogy ne egy elzárt szemináriumban éljünk, hanem minél több népet megismerjünk. Hogy ne csak egy helyi egyházban gondolkozzunk,hanem világegyházban. Csúnya szó, de kicsit világpolgárrá váltunk, de olyan világpolgárokká, akik  mégis magyarok. A szentelésem után nem sokkal jöttem haza. Kiváló eredménnyel végeztem, tárt karokkal fogadtak volna a püspökségen, de amikor láttam a nyomort, azt, amit később hárommillió koldus országaként emlegettek, úgy éreztem, az emberek közé szólít a hivatásom.

 

 

 

                                       Húszas évek

 

 

 

Fiatal voltam és lelkes, segíteni akartam, azért beleegyeztek, hogy a szokásosnál       hamarabb falura kerüljek az emberek közé.  Nem voltak könnyűek az első évek. Még csak káplán voltam, a plébánosom a régi iskola neveltje, az, akit  "úrnak" , és nem "atyának"  szólítottak. Idegen  voltam a számára, míg én bejártam a világot, neki az utazás végpontja a püspöki hivatal, vagy egy-egy zarándokhely volt.  A falusiakkal hamarabb megtaláltam a közös hangot, mint vele.

 

Minden este megkaptam a fejmosást; miért járok a fiatalok közé, miért ártom bele         magam olyan ügyekbe, amik nem a papra tartoznak, miért állok be focizni a gyerekek közé. Ha már végképp nem talált bennem más hibát, akkor azon csúfolódott, hogy mikor hagyom már el az olaszos latinomat, miért úgy ejetm ki a szent szavakat,mint minden becsületes magyar ember.Ne higgye azt, hogy rossz ember volt. Csak egy olyan világban nőtt fel, ahol a dolgoknak évezredes rendjeként: az úr úr, a paraszt paraszt, s a pap dolga, hogy vigaszt nyújtson az embereknek és őrizze a rendet.                                                  Mert minden, ami eltér ettől a rendtől, a forradalom, a kommün, az csak rossz lehet.            Valahol  igaza is volt. Mert lehet, hogy a régi világ nem volt tökéletes, de legalább biztonságot adott. És a falu kis világát ez az idős pap tartotta egybe.Nem erőszakkal, hanem finom szeretettel.Elég volt, hogy egy öregembernek előre köszönjön, az máris egy fejjel magasabb lett mindenkinél. Ha valaki a saját érdekét a többiek elé helyezte, elégségesnek bizonyult összeráncolnia a szemöldökét. (...)

 

 

 

                    

 

                                            Gróf Breda Viktor kastélya {1}

 

 

 

Mert hiába volt háború, Trianon, de mindez valahol a távolban történt, a falu él tovább, mint annak előtte.  Persze ezt akkor nem tudtam.  Akkor csak annyit láttam, hogy csendőrség, a kastély és a templom háromszögében fullasztó az élet.  Néha meghívást kaptunk a kastélyba is.  Ilyenkor fel kellett vennem a jobbik reverendámat és elkísérhettem az előljárómat.  A kastély ura,  Viktor tisztelettel fogadott minket, az asztalhoz vezetett, ahol felesége, a méltóságos asszony várt ránk. Finomvonású öreg hölgy volt, ha nem tudtam volna korábbról, a testén azonnal  láttam volna, hogy még sohasem született gyereke. Idegenként közöttük, a renitens hírem valószínűleg megelőzött, de mivel pap voltam, a köteles tisztelettel kezeltek. A plébánosom és a kastély ura beszélgetésbe elegyedtek.  A méltóságos asszonynak csak én maradtam, udvariasan kérdezgetni kezdett, arról ki vagyok, honnan jöttem...

 

Megjegyzés nélkül hagyta, amikor szüleimről beszéltem, kedvesen gratulált a római tanulmányaimhoz, de a szeme rögtön felcsillant, amikor arról meséltem, hogy Franciaországban is jártam.                                                                                      - Bevallom, kicsit irigylem Önt ezért... Én még sohasem voltam arrafelé, pedig nagyon vágytam rá. Tudja, a szüleim francia nevelőnőt fogadtak mellém, megtanultam francául, de sajnos nem volt érkezésem személyesen is megismerni azt az országot. Fiatal koromban nem lett volna illendő, amikor később összeházasodtunk, abban bíztunk, hogy gyermekünk lesz, így arra kértem az uramat, hogy ne szervezzünk hosszú utat.  Aztán le kellett mondanunk a gyermekáldásról, jött a háború...                                              

 

Aztán a férjem azt mondta, magyar ember nem megy francia földre, amíg Trianon nem múlik el...(...)

 

... - Néha úgy érzem, hogy a mi világunk halálra ítéltetett.- mondta fájdalommal és kétséggel a hangjában.                                                                                                           - Talán a régi világunk halálra ítéltetett. De én hiszem azt, amit a gyerekekkel minden nap elmondatunk az iskolában : "Hiszek egy Istenben, hiszek egyy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában."                                 Ha a világunk el is múlik, tennünk kell azért, hogy az világ is keresztény és magyar legyen. Egy pillantásból  észrevettem, hogy megértette a finom utalást, hogy nem tettem hozzá :" és úri ". Finoman másfelé terelte a beszélgetést: - Hogy tetszik Önnek a kastélyunk? Pilanatra nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. - Nagyon szép. Érezni rajta a történelmet, a nagyságot, a nemességet.  - Tökéletesen látja. Történelem, nagyság, nemesség. Nekem is ezt jelenti. És attól félek, hogy ha meghalok, ha jönnek az új eszmék, mindez elvész. Önről a férjem azt mondja, hogy lázítja az embereket. Tudom, hogy Ön Isten szolgája, hogy jót akar, de hadd kérdezzem meg: nem tart attól, hogy a változtatások elsodornak minket? Ha egyszer a szegények fellázadnak, elsodornak mindent és mindenkit, ahogy a francia forradalomban is tették? Kérem, ne tarson érzéketlen úrinőnek, aki az emberektől elzárva egy elefántcsonttoronyban filozofálgat. Tudom, hogy az emberek nyomorban élnek, de ha jönne itt is egy forradalom, jobb volna? Változna bármi is, legfeljebb újabb urak jönnek, akik még kevesebbet törődnek velük. Így legalább biztonságban élhetnek.

 

- Én azt hiszem, a változások mindenképpen eljönnek. A kérdést úgy teszem fel, hogy  az élére állunk, vagy elsodornak minket. Még egy forradalmat nem élne túl ez a nemzet. - Én ismerem a népünket. Itt nem lesz forradalom. Mégis félek... Sztálin terjeszkedik, előbb - utóbb elér a keze  hozzánk is. Az egyetlen szövetségesünk Európában a fasiszta Italia. A németeknél, akikkel összeköt a történelem, Hitler úr készül átvenni a hatalmat. Félek, hogy ránk fogják kényszeríteni a forradalmat. - Magyarország nem gyarmat. Az elmúlt évtizedben nagyon sok rossz történt velünk, de legalább a  szabadságunkat visszanyertük, végre saját kezükben vehettük a sorsunkat. Isten előtti felelősségünk, hogy éljünk is ezzel. Nem lázítani akarom a népet azzal , hogy a Kalotot, a Kalászt, népfőiskolát szervezek: azt szeretném, ha ez a nép tudatára ébredne az erejének és boldogabb, igazabb életet teremtene. Egy pillanatra csend telepedett közénk. Néztük a kastélykertet és élveztük a délutáni napsütést. pár perc telhetett el, mire az asszony megszólalt: - lehetséges, hogy a saját sorsomból indultam ki.

 

Néha úgy érzem, elátkozott helyen élek, valaki elátkozta a sorsomat. Tudja, ennek a helynek legendája van. A kastély építőjének két fia volt, s a kisebbik fiú, szülei akarata ellenére  szerelmből házasodott, atyja megátkoza. Akkor még súlya volt a szónak: a fiú a kőszobában önkezével vetett véget életének, s búcsúlevelében csak ennyit írt: "Apám az átok fogott". Néha úgy érzem, a kastély minden kövét átitatta az átok, ezért vagyunk szerencsétlenek.

 

- Isten szeretet erősebb, mint az átok, Leányom, - szólalt meg belőlem a pap - Isten jobban szeret téged, mintsem valami buta, egykor kimondott szó árthatna neked. Bízz a férjedben, aki őszintén szeret téged. Ne légy hálátlan. - Nem akarok hálátlan lenni..- csillant meg egy könnycsepp a szemében. - De olyan nehéz. Az Úr nem adott gyermeket nekem. Ha meghalok, egy távoli rokon költözik ide. nem ilyen életet álmodtam. Nem, kérem, ne válaszoljon. Hadd mutasak valamit. - Ezzel felállt és intett, hogy kövessem; a magánlakosztályába vezetett. Az etikett szerint férfi oda nem léphetett be, de a papnak és orvosnak mindenhová bejárása van. 

   

 

  Az éjjeliszekrénykéjéből egy könyvet vett elő és a kezembe adta:                        - Tudja, mi ez?- Belelapoztam; egy barokkos tipográfiájú imakönyv volt.                                         - Csak nem ?                                                                                                    - De igen. Egy első kiadású Officium Rakoczianum. (1693 -ból) Ha reménytelennek érzem a sorsomat, esténként ebből imádkozom. Nehéz olvasni, de közben a nagyságos Fejedelemre gondolok. Az ő élete is reménytelen volt, mégis mindig tudott Istenben bízni. Elég megfognom ezt a könyecskét és úgy érzem, betölt valami titokzatos erő. Leültem, én is olvasni kezdtem és az az erő, amiről a méltóságos asszony beszélt, engem is betöltött. (...)"

 

          {Forrás: Rozványi Dávid közgazdász, író

     http://www.rozvanyidavid.fw.hu/print.php?news.278} 

 

{1} Erdős Pálnal köszönöm a fényképet.

 

Oldal: Gróf Breda Viktorné imakönyvecskéje
A gróf BREDA és a VÁSÁRHELYI család genealógiája - Gyevnár Erika tollából - © 2008 - 2024 - countess.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat